A temetőről bánat és szomorúság jut az ember eszébe. De nem mindenhol van ez így.
Bizony-bizony, Szaploncán nevetni járnak az emberek a temetőbe. A tréfás feliratokkal ékesített vidám temető Stan Ioan Patras nevéhez köthető. Ő volt az a helyi népművész, aki az első humoros versikét véste a fejfára.
A vidám sorok az elhunyt egyéniségét, mesterségét, életének és halálának a körülményeit örökítik meg.

 Pisch Ferenc: Angyali érintés

Álmomban megérintett egy angyal,
Kitárta szárnyát, s jött felém két átölelő karral.
Karja felmelegítette szívemet,
Nyugtatta háborgó lelkemet.

Szépsége gyönyörű s leírhatatlan,
Az érzés mennyei s kimondhatatlan.
Elragadott magával a varázs,
Lelkemet érintette az angyali szárnycsapás.

Mikor a menybe bebocsáttatott,
Körülvettek s énekeltek az angyalok.
Angyalok serege vett körébe,
S úgy vittek az Úrnak elébe.

Lelki Szememet a földre sütöttem,
Mert életemben, sokat vétkeztem.

Hallod a mának szavát,
s iszod a bánat borát,
úgy érzed határtalan,
és lelked a perc járja át.
Itt vagy, most itt vagy velem
lázas jelen nappalán,
de jön majd egy holnap, igen,
és nem tudod nevem se már.

Kérlek, hogy emlékezz rám,
Emlékezz rám,
Ha elszállnak majd az évek!
Úgy kérlek, hogy emlékezz rám,
emlékezz rám,
ha az ajtóban vár már a tél!

Szédítőn tág az idő,
két perc vagy százerzer év.
A percben pihen a jövő,
s nem tudni, hogy mit tár eléd.
Bénítón szűk az idő,
mindegy, hogy perc, nap vagy év.

Halottak napjára

 Pisch Ferenc: Mennyei érzés!

Az est felhőjében egy szempár figyelt reám,
Az Úr Maga fordította felém orcáját, énreám.
Lelkemnek félelmetes, s egyben csodálatos volt,
Előtűnt az ég felhőjéből, tekintete átkarolt.

Mintha akarta volna, hogy lássam, s nézzem arcát,
Lelkemet elöntötte a szeretet, s vágyom országát.
Idő után eltűnt a felhők mögött, s árnyékfolt maradt,
Az élmény szívemben, örökre megmarad.

Megértettem akaratát, hogy mit kíván tőlem,
Erősödött bennem a hit, kérte, hogy kövessem.

 Pisch Ferenc: A szeretet lángja

Nézem a meggyújtott gyertya fényét,
S eszembe juttatja,
Szeretett kedvesem emlékét.

A láng árnyékában látom az arcát,
Most is ki nyújtja felém, hívogató karját.
A láng fénye hívogatja lelkem,
Tudom, egyszer nekem is elkel mennem.

Nézem a gyertyának vakító fényét,
S látom benne, a szeretetnek erejét.
A szeretet-lángja, fényesen ragyog,
Szeretteim! Mindig veletek maradok.

Minden emberért gyújtsatok egy gyertyát,
Mert a belőle áradó fény mutatja, a szeretet útját.