Bárány Róbert (Bécs, 1876. ápr. 22. – Uppsala, 1936. ápr. 8.): magyar származású svéd orvos, egyetemi tanár, Nobel-díjas (1914). Orvosi oklevelét Bécsben szerezte, majd belgyógyászati és pszichiátriai tanulmányokat folytatott. 1905-től a bécsi orvosi egy. fülészeti klinikáján dolgozott, Politzer asszisztense, majd 1909-től docens volt. Az I. világháborúban hadikórházi osztályvezető orvos, a fül-orr-gégészet vezetője, 1915-ben hadifogolyként orvosi szakmai felügyelő volt. 1916-ban a svéd kormány közbenjárására szabadult ki. 1926-tól haláláig az uppsalai egy. fül-orr-gégészeti tanszékének tanszékvezető egy.-i tanára volt. 1960-ban Bárány Társulat alakult Uppsalában, melynek szümpozionait 5 évenként tartják. A magas kitüntetést a belső fülben levő egyensúlyérző szerv (vesztibuláris apparátus) élet- és kórtanával kapcsolatos munkáiért kapta. Leírta az egyensúlyérző funkciók vizsgálati, valamint kidolgozta a friss lövési sérülések sebészeti ellátási módszereit, továbbá az idült homloküreg-gyulladás gyógyítására javasolt műtéti eljárást. Számos szakközleménye jelent meg. Munkásságát több magas szakmai kitüntetéssel ismerték el, így Politzer-díjjal (Boston, 1912), Guyot-díjjal (Groningen, 1914), a svéd Orvostársaság Jubileumi Érmével (1925). – F. m. Physiologie und Pathologie (Funktionsprüfung) des Bogengang-Apparats beim Menschen (1906); Vestibularapparat und Zentralnervensystem (1911). Irod. Bárány Anders: Várpalotától Uppsaláig (Fiz. Szle, 1996.)
Magyar származása kétségtelen, apja vándorolt ki Rohoncról Bécsbe, ma is élnek rokonai Magyarországon. A hazai tudományossággal, illetve kultúrával azonban vajmi csekély kapcsolata lehetett. Valószínűleg ő köszönhetett a legtöbbet "a vesztibuláris apparátus (azaz az egyensúly-szerv) élettanával és kórtanával kapcsolatos munkáiért" neki ítélt 1914-es Nobel-díjnak, mert az első világháborúban orosz hadifogságba került, és onnan, mint Nobel-díjas, a svéd kormány közbenjárására szabadult. A háború után Bécsbe ment, de nem kapott egyetemi tanszéket. Ezután Svédországban telepedett le, az Uppsalai Egyetemen kapott katedrát. Bécsben végezte orvosi tanulmányait, majd különböző német klinikákon folytatott belgyógyászati és pszichiátriai tanulmányokat. 1905-ben Bécsben Politzer asszisztense lett az egyetemi fülészeti klinikán; 1909-ben pedig docens. 1912-ben Bostonban Politzer-díjat kapott; majd 1914-ben a hollandiai groningeni egyetem Guyot-díját, az elmúlt öt év legfontosabb fülgyógyászati felfedezéséért. Már 1906-ban Ő volt az, aki felismerte, hogy a belső fül vesztibuláris zavarai bizonyos kóros körülmények között kellemetlen és veszélyes kísérőjelenségekkel járnak (nystagmus: a szemgolyók valamely irányú ritmikus oda-vissza csapó mozgása). Kidolgozta a vesztibuláris funkciók vizsgálati módszereit. Megfigyeléseit Physiologie und Pathologie (Funktionsprüfung) des Bogengang-Apparats beim Menschen (1907) [Az ívjárat-apparátus élettana és kórtana (funkciópróba) emberben] c. főművében foglalta össze. Több ízben került publikációs vitába, de ezek sorra az ő javára tisztázódtak. Az első világháborúban osztályvezető orvos volt hadikórházakban, a fül-orr gégészeti csoport munkáját vezette. Ekkor dolgozta ki az agyvelő friss lövési sérülésének ellátási módszerét. 1915-ben hadifogságba került, de ott is orvosi szakmai felügyelőként működött. 1916-ban a svéd kormány közbenjárására szabadult. 1926-ban az uppsalai egyetem fül-orr-gégészeti tanszékének professzorává nevezték ki. Az idült homloküreg-gyulladás gyógyítására javasolt műtéti eljárás kidolgozásáért 1925-ben a Svéd Orvostársaság Jubileumi Érmét nyerte el. Uppsalában halt meg 1936. április 8-án, s ebben a városban, 1960-ban alakult meg a róla elnevezett társulat, amelynek szimpóziumát ötévenként tartják.

Művei: Vestibularapparat und Zentralnervensystem (1911) [Vesztibuláris apparátus és központi idegrendszer]


Forrás: http://www.mimi.hu/magyarok/barany_robert.html


Visszatért szülővárosába, ahol azonban nem maradhatott: kollégái még tudós voltát is kétségbe vonták, nem engedték professzori székhez jutni és etikai vétségben is elmarasztalták. Svédországba távozott, ahol 1926-tól haláláig az uppsalai egyetem fül-orr-gégészeti tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára volt. Világháborús tapasztalatai alapján kidolgozta a friss lövési sérülések sebészeti ellátási módszereit, valamint műtéti eljárást javasolt az idült homloküreg-gyulladás gyógyítására.
A Nobel-díj-on túl munkásságát több magas szakmai kitüntetéssel is elismerték, így Politzer-díjjal (Boston, 1912), Guyot-díjjal (Groningen, 1914), a svéd Orvostársaság Jubileumi Érmével (1925).
Bárány egész munkássága tulajdonképpen a fülészet és az ideggyógyászat határterületén zajlott. Leszármazottai közül számos orvos került ki. Egyik unokája, Anders Bárány a fizikusi pályát választotta, és a fizikai Nobel-díj bizottságának titkáraként számos kitüntetés odaítélési folyamatának lehetett részese.
Magyarországon a közvélemény előtt kevéssé ismert személye, nevét nem őrzik közterületek, intézmények sem. Leginkább Kertész Imre Nobel-díja terelte a figyelmet a korábbi, magyar, vagy magyar származású díjazottra. Svédországban azonban már 1960-ban megalakult a Bárány Társulat, mely szümpozionjait öt évenként tartja.

Válasz