Kevés film veszi komolyan a halált. Inkább amolyan szórakoztató kellékként tekintenek rá, a Rambo-sorozat utolsó részében például átlagban három ember hullik el percenként. Pontosan a film azon tulajdonságára játszanak rá ezzel, amely meg nem történtté tudja tenni a veszteséget, hiszen ez csak játék, az meg csak egy színész. A film aurája alapvetően magában hordozza a halhatatlanságot, így könnyű életek kioltását modellezni benne. Adottak a trancsír, akció és a többi hasonlóan „olcsón add az életed” mozik, és vannak, amelyek mindezt komolyan veszik, és megpróbálják a veszteséget drámai oldalról, annak feldolgozására, és a halállal való szembenézésre, az élet dicsőítésére koncentrálva megközelíteni. Jó példa erre Az élet nélkülem (r.: Isabel Coixet), melyben egy fiatal anya, miután megtudja, hogy halálos beteg, listát készít a megtapasztalni vágyott és elvégzendő dolgokról. Állapotát titokban tartja, és így ünnepli meg életének e legutolsó szakaszát. Hasonló listagyártással foglalatoskodik a Bakancslistában (r.: Rob Reiner, nevéhez köthető egyébként a tematikailag ideillő Állj mellém! is) Jack Nicholsonés Morgan Freeman is, akiket véletlenül sodor össze az élet, hogy annak utolsó napjait együtt töltsék, régóta dédelgetett álmaik megvalósításával. Ezekkel ellentétben, a másik oldalról közelítő (azok felől, akik elveszítenek valakit) Derült égből szerelem is valamiféle életigenlést szeretett volna ábrázolni, vajmi kevés sikerrel - a film ugyanis ízléstelen és felszínes. Ott egy önsegítő könyv szerzője (Aaron Eckhart) próbált meg mindenkit ellátni jobbnál-jobb tanácsokkal, csakhogy pont ő maga volt az, aki módszereit nem alkalmazta: neki nem sikerült felesége halálát feldolgoznia.

Ezen feldolgozó-felkészülő filmek keverékeként tekinthetünk az Emlékezz rámra. Tyler (Robert Pattinson - Twilight-saga) szétesett családjától menekülve visszahúzódó egyetemistaként tengeti életét, csak barátja unszolására hajlandó bulizni menni. Az este folyamán belekeverednek egy verekedésbe, a dologból pedig rendőrségi ügy lesz. Hogy a botrányt és a tárgyalást elkerüljék, a barát arra buzdítja Tylert, szedje fel a rendőrfőnök lányát, Allyt (Emilie de Ravin - Lost-sorozat). Ally kilenc évesen szemtanúja volt, ahogy egy ártatlannak induló rablótámadás során lelőtték édesanyját, Tyler pedig bátyja érthetetlen öngyilkosságával próbál megbirkózni - a közös trauma összehozza a két fiatalt, ám makacs szüleikkel (Pierce Brosnan, Chris Cooper) és érzelmeikkel nem egyszerű dülőre jutni.

Innen indulunk tehát, hogy a film során bebizonyosodjon, akkor is nyitottnak kell lennünk, ha az azzal a veszéllyel jár, hogy sérülni fogunk, és akkor is szeretni kell, ha szeretetünk alanyát bármikor elveszíthetjük. Allen Coulter rendező második nagyjátékfilmje (az HBO sikersorozataiban - Szex és New York, Maffiózók - való szárnybontogatás után aHollywoodlanddel debütált) érzékenységével és a téma iránti tiszteletével ha tökéleteset nem is, mindenképp figyelemreméltót alkotott. Nehéz úgy ilyesmiről beszélni, hogy közben ne gyalogoljon bele mások lelkébe, Will Fetters elsőfilmes forgatókönyvíróval közösen azonban sikerült ízléses mozit készíteni. Bár ennek oltárán feláldozták az igazi karaktereket, a hangsúly nem rájuk, hanem egy nagyobb jelentés felvázolására helyeződött. Pattinson a tinivámpírként megszokott eszközkészlettel operál, ha nem lenne ilyen csinos pofija, bizony unalmassá válna, de Ravin pedig még így is elszürkül partnere mellett, néha mintha a vásznon se lenne. Érdekes, hogy erőteljes színészi játék, és fordulatos cselekmény híján mi lehet mégis az, ami az embert ebben a filmben megfogja: szerintem a vége. Ez az, ami új dimenzióba helyezi az alkotást, bezárul a kör, és kirajzolódik a végső jelentés. Ennek tükrében csak egy a fontos: élni és szeretni, amíg még lehet.