Japán divat: hamvakat a világűrbe

A tipikus japán temetés formális és drága. Egy szerzetes buddhista szútrákat idéz, a gyászolók Isten veled-et mondanak az elhunythoz. A szertartás után a legtöbb testet elégetik, mivel nagyon kevés hely van az elhunytak számára. Ezután a hamvakat tartalmazó urnát általában az ősök mellé temetik a családi parcellán.
Ha mindez véget ért, a család megkapja a számlát a templomból - általában óriási összeggel. Egy japán temetés a világ legdrágábbjai közé tartozik - átlagosan 16000 euróba kerül, ami háromszor annyi, mint az Egyesült Államokban.
Az új kutatások azt mutatják, hogy a japánok egyre kevésbé kedvelik a hagyományos temetéseket: 76 százalékuk például azt szeretné, ha kevésbé formálisak lennének, emellett a takarékos, meghitt szertartást részesítenének előnyben.
A szokások változása abból ered, hogy maga a társadalom is változik: az emberek egyre később kötnek házasságot, kevesebb gyereket vállalnak és többen válnak el. Sokan vidám zenével, élénk színű virágokkal és kevesebb gyászolóval tartják a temetést.
Egyre gyakoribb, hogy a hamvakat a hegyekben vagy a tengeren szórják szét - köszönhetően annak a terjedőben lévő nézetnek, miszerint a sírok értékes területeket rabolnak el a természettől.
De szép számmal vannak olyanok, akik egy különleges temetkezési módot választanak: a hamvakból egy teáskanálnyit eljuttatnak az Egyesült Államokba, ahol a műholdak fellövésekor kijuttatják azt a világűrbe.



Bízzuk a keselyűkre!

Indiában a keselyűk hagyományosan szerepet kaptak a városok, falvak és a vidék tetemektől való megszabadításában, ezzel jelentősen hozzájárultak a betegségek terjedésének csökkentéséhez és a köztisztasághoz.

A keselyűfajok állománya az 1990-es években 3 év alatt az eredeti 5%-ára csökkent. Ennek következtében ma a kipusztulás szélén állnak.
A keselyűk eltűnése komoly közegészségügyi problémákhoz vezethet. Helyükre őpályáznakő a kóbor kutyák, viszont ezek számának növekedése a veszettség terjedésével szintén gondot okozhat.
A keselyűk bizonyos vallási csoportok hagyományos temetkezési szokásaiban is aktív szerepet játszanak. Az ország bizonyos részein a keselyűk már annyira megritkultak, hogy ez nem kivitelezhető, ezért át kellett térni a hamvasztásos temetkezésre.



Testet, fejet külön!

A hsziungnuk, (gyakori elnevezéssel ázsiai hunok) az i.e. 3. század végétől az i. sz. 4. századig a Belső-Ázsia nagy részét ellenőrzésük alatt tartó nomád törzsszövetség tagjai voltak. Hosszú ideig háborúkat vívtak déli szomszédjukkal, a kínai állammal. A kínai császárok ellenük kezdték meg a kínai Nagy Fal építését. Egyes feltételezések szerint a hsziungnuk voltak a későbbi hunok (azaz a közép-ázsiai és európai hunok) ősei.

A hsziungnu temetkezési szokások egy különleges változata, amikor a fejet a testtől elválasztva temették el. A fej kultikus tiszteletének szokása szibériai és mongol népeknél is megtalálható. A hsziungnu közrendűek sírjából gyakran került elő fej nélküli tetem, ami arra enged következtetni, hogy az uruktól elfordultakat ekképp fenyítették meg. A shanyuyon az uhuanok úgy álltak bosszút, hogy sírját felnyitották, koponyáját kivették és összetörték. A hsziungnuk hitvilága a totemizmus, animizmus és a mágia korai formáihoz tartozik. A hsziungnuk saját eredetüket valamely legendás állattól tartották, gyakran helyeztek sírjaikba szarvasagancsot is. A másik különlegessége temetkezési szokásaiknak, hogy a hsziungnu sírba kutyafejet, lapockát, netán egy egész kutyát helyeztek.
A koporsó vörösre festése a Nap és a Tűz tiszteletével kapcsolatos. Bármely áldozat bemutatását annak elégetésével végezték, ami hitük szerint összeköti a Középső világot a Felső-éggel.

Tibeti változatosság: temetés földbe, tűzbe, vízbe és levegőbe

A temetési szokások egy nép hitét és gondolkodásmódját tükrözik, ugyanakkor bölcsességéről is árulkodnak. Tibetben sokféle, egyedinek mondható módszert alkalmaznak a végső búcsúra.

A köves, kopár hegyek között nem egyszerű eltemetni a holtakat. Az ősi szokás, a földbe temetés guggoló, zsugorított pózban ma már meglehetősen ritka. Ezt a módszert elítélik, mert a holttesten férgek keletkeznek, s miután elfogyott táplálékuk, éhen pusztulnak, tehát az ölés egyik módszerének tekintik.
A tűzbe temetés, vagyis a halott máglyán való elégetése ugyancsak ritka és csak olyan területeken fordul elő melyek erdő közelében fekszenek.
A vízbe temetés csak a legszegényebbek és a csavargók esetében szokásos. A holttestet meztelenre vetkőztetik, lábára követ kötnek, bottal vonalakat húznak rá, ami a vágást, szabdalást szimbolizálja. Ezek után a vízbe vetik a halak táplálékául. A halak tovább élnek, ha ezt a különleges eledelt fogyasztják. Velük szemben tehát tisztességes az eljárás.
A legérdekesebb és a legegyedibb a levegőbe, vagyis az égbe temetés. A holttestet felviszik a hegytetőnek egy kijelölt részére és egy lapos kőre fektetik. (A szertartást végző embereknek ez a foglalkozásuk, ami miatt ugyanolyan népszerűtlenek, mint az állatot gyilkoló mészárosok és a fegyvereket készítő kovácsok.) A megmosott, meztelen holttestet anatómiai pontossággal szeli darabokra a temető ember, és eteti meg a keselyűkkel. Ezek az állatok kezes bárányként viselkednek ő megszokták a táplálkozásnak ezt a módját. Miután a csontokról gondosan eltávolították a húst, a csontokat egy kőedényben péppé zúzzák, vajas árpával keverik és ugyancsak a keselyűknek adják. Ha vérfolt marad a kőlapon, még azt is felitatják és a madarakkal megetetik.
A közeli hozzátartozók egyik esetben sem kísérik elhunyt rokonaikat. Csak ismerősök és távoli rokonok lehetnek jelen, de idegenek semmiképpen. A hozzátartozók ő mialatt a négy őselem egyikének adják át családtagjukat ő otthon a lámával együtt imádkoznak, idéznek a halottas könyvből, hogy ezzel segítsék a minél sikeresebb újraszületést.