A karácsonyi szokásokról sokat és sokfélét olvashatunk mind a szak-, mind a népszerűsítő lapokban. Az ilyenkor elhangzó interjúkat is, akárcsak a karácsonyról szóló írásokat, általában a romantikus hangvétel, a múlt utáni nosztalgikus vágyódás jellemzi.

Nagyon sok évtizede (sőt: tulajdonképpen a néprajz mint önálló diszciplína létrejötte óta) az adatközlők (a kérdező néprajzgyűjtők ráhatásától persze nem függetlenül!) az egykori szebb, meghittebb karácsonyok emlékét állítják szembe a mai, megváltozott ünneppel, amikor „már semmi sem a régi”. „Nagyanyáink idejében egészen más volt” – mondogatják sokan. Elég végiglapoznunk a (cseh)szlovákiai magyar sajtótermékeket, elolvasnunk a karácsonnyal kapcsolatos írásokat, ez a vélemény köszön vissza. Az egykori adatközlők gyerekei (sőt már unokái is) mára nagyszülői korba értek, most ők emlékeznek nosztalgiával gyermekkoruk karácsonyaira. A mi gyerekeink és unokáink a nagyszülői korba érve majd vélhetően ugyanezt fogják tenni: nekik a jelen karácsonyai szépülnek majd meg, s mint követendő példáról ezekről fognak szeretettel mesélni utódaiknak. Köztudott, hogy az emlékek az idő múlásával mindig megszépülnek, főleg ha az ember gyermekkorát érintik. Noha számos karácsonyhoz kapcsolódó írás jelent meg, néhány szokásra mégsem figyeltek oda még maguk a kutatók sem. Ilyen a karácsonyi ünnepkörhöz kötődő karácsonyi temetőlátogatás (amely intenzívebben az utóbbi két évtizedben terjed, de városi környezetből korábbi adatokkal is rendelkezünk), valamint hogy milyen, az elhunytak emlékéhez kapcsolódó rítusok jelennek meg.

Karácsony vigíliáján
Az utóbbi időben szenteste, azaz karácsony vigíliáján nagyon sok temetőben mécsesek égnek, s az ünnep másik két napján számuk megnő. Mivel évek óta kaphatóak több napig égő mécsesek is, szinte megszokottá vált karácsony idején a kivilágított temetők látványa. A sírokat többen már az ünnepek előtt letakarítják, rendbe teszik, majd feldíszítik fenyőgallyakkal, koszorúkkal, különféle díszekkel, sőt kisebb-nagyobb karácsonyfát is elhelyeznek rajta. A fákon és fenyőgallyakon nem ritka a szaloncukor, csokoládé- és a különféle karácsonyfadíszek: angyalfigurák, csillagok, csillogó kisebb-nagyobb gömbök stb. Néhány temetőben már feltűnt a rendszerváltás után tájainkon elterjedt adventi koszorú is, és a piros műanyag mikulásvirág-csokor. Ha az egyik szülő elhunyt, a karácsonykor hazalátogató gyermekek, unokák számára már szinte az ünnep részévé vált a temetőlátogatás.
Természetesen – mint minden új keletű (vagy annak vélt) szokás esetében – a fentebb leírtakkal kapcsolatban is találkozhatunk elutasítással, nem mindenkinek tetszik a nyughelyek felcicomázása. Sokan úgy vélik, hogy a karácsonyfa sírokra állítása a globalizáció hatására terjedt el, s meggyőződéssel állítják: régen ez nem volt szokás, mint ahogyan a karácsonyi temetőlátogatás, sírdíszítés sem. Pedig koránt sincs így, hiszen a 20. század elejéről is rendelkezünk néhány szórványos adattal. Az tény, hogy a szakirodalomban szinte nem is találunk erre vonatkozó korábbi adatokat, a korabeli sajtó hírei azonban egészen másról árulkodnak. Álljon itt példaként egy homonnai (Humenné) adat a 20. század elejéről:
„Lopás a temetőben. Egy helybeli úricsalád, a temetőben nyugvó felejthetetlen fiúgyermekének vasráccsal bekerített zárt sírhelyére, a rajongó és el nem múló szeretet jeléül porcelán virágokkal és cukorkákkal díszített karácsonyfát állított, melyről az összes tárgyakat már az első napon ellopták. A csendőrség megindította a nyomozatot és kiderítette a tettest, Dudics István kurucfalvai lakos személyében, ki csupán a cukorkák ellopását ismerte be, a porcelán virágok eltulajdonítását azonban tagadja.” (Felvidéki Hírlap 1913. január 12.)
Sajnos a fenti idézet és több más, a 19. század második felében megjelent sajtóhír is arról tanúskodik, hogy a napjainkban gyakori temetői lopások és rongálások sem számítanak „új keletű szokásnak”.
A karácsonyi temetődísz és -látogatás a falvakban több más szokáshoz hasonlóan városi hatásra terjedt el, de jelentős szerepet játszott az életmód megváltozása, s ahogy az a szokások terjedésénél törvényszerű: az első kezdeményezők példájának követése. Több éve már a közúti balesetek emlékére állított halálhelyjelek mellett is feltűntek az ünnepek környékén a fenyőgallyak (legtöbbször feldíszítve) és pici műkarácsonyfák vagy más díszek, sőt az adventi koszorú is.

A holtnak is terítenek
Idősebbek és fiatalabbak körében sok helyütt még most, a 21. század elején is erősen tartja magát a hiedelem, mely szerint karácsonyeste hazalátogat az elhunyt családtag szelleme. Olykor még ma is megterítenek neki az ünnepi asztalon, általában azon a helyen, ahol életében ülni szokott. Ilyenkor ételt is raknak a tányérjára, amelyet éjszakára is az asztalon hagynak. A halált követő néhány évben még így tesznek, majd lassan elmarad ez a szokás. Egyik adatközlő meggyőződéssel állította, hogy az ételből reggelre hiányzott, s érezte az elhunyt hozzátartozó jelenlétét. Többen is beszámoltak szokatlan karácsonyesti élményükről, hogy furcsa jelenségeket észlelnek:
„Nagymama… visszajött karácsonykor… Mindig észrevesszük, hogy karácsonykor más a levegő, olyan szellőt érzek magam körül, mintha itt lenne valaki (…) Jött megnézni, hogy örülnek a gyerekek a karácsonyfának, oszt elment. Karácsonykor nálunk volt mindig, míg élt, ő jött be először a karácsonyfához a gyerekekkel a szobába. Azóta is karácsonykor én mindig észreveszem, mintha itt lenne…” (Egy 35 éves nő közlése 2001-ben.)
Egy tragikusan elhunyt fiatalember édesanyja mondta, hogy:
„Karácsonykor kis karácsonyfát szoktunk felvinni a temetőre G. sírjára, szépen feldíszítem. Amikor meg karácsonyeste van, ugyanúgy megterítünk, mintha ő is itt lenne. Kiszedem neki a tányérba a levest, kiöntöm a pálinkát, ugyanúgy, mint magunknak. Reggelig úgy hagyom. Mintha ő is köztünk volna.” (2001)
Egy 63 éves adatközlő természetvédelmi szempontokat is figyelembe véve a kis élő karácsonyfa helyett már csak fenyőgallyakat tesz férje sírjára:
„Karácsonykor én is raktam karácsonyfát a sírra, de most már nem hordok. Csak gallyat töretek le a nagy fáról, mert sajnálom kivágni a kis fácskát, azt gondolom, hogy talán bűnt követek el azzal, hogy kivágom. Kis élő fácskát nem akarok már kivágni. (…) Díszeket teszek a gallyra, meg gyertyát is gyújtok, vagy mécsest. Olyankor csak egy vagy két mécsest gyújtok, nem úgy, mint mindenszentekre. Karácsony vigíliáján igen sokan jönnek a temetőre…”

Ahol szeretet van…
Fontos megjegyeznünk, hogy mint ahogy halottak napján is szokás, a központi temetőkereszt mellé többen karácsonykor is elhelyeznek egy-egy mécsest, s néhány helyen a háborús emlékművek mellett is ugyanezt figyelhetjük meg.
Évek óta sokat olvashatunk, hallhatunk a karácsonyi ünnepek kiüresedéséről, elüzletiesedéséről. Meggyőződésem, hogy ma ugyanúgy vannak szép és meghitt családi ünnepek, mint száz éve vagy korábban. Egyedül csakis tőlünk függ, milyen lesz a mi ünnepünk. Az itt bemutatott temetőlátogatási szokások térhódítása mindenesetre ellentmond a kiüresedő ünnepekről oly nagyon hangoztatott negatív vélekedéseknek. Mint a múltban, sajnos, ma is sokan nélkülöznek ilyenkor, s nemcsak az anyagiak, hanem a szeretet tekintetében is. Ez utóbbi gyakran éppen ott hiányzik, ahol minden jóban és drága ajándékokban dúskál a család.
-----------------------
(((((((((Keretbe

A temetőlátogatás, a sírgondozás a 20. század második felétől több szempontból sokat változott faluhelyen is. Megnőtt a látogatások száma, a sírokra is sokkal nagyobb gondot fordítanak. Évközben több alkalommal kimennek a temetőbe: a halál évfordulóján, az elhunyt születés- és névnapján, s a fentebb említett karácsonyi mellett a húsvéti sírlátogatás szokása is egyre terjed.

L. Juhász Ilona

[2009. 12. 16.]