Szeretettel köszöntelek a EMLÉKEZÉS közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz
Az emlék tanít az emlék felemel , de ha nem teszel érte soha nem enged el...
és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
EMLÉKEZÉS vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a EMLÉKEZÉS közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz
Az emlék tanít az emlék felemel , de ha nem teszel érte soha nem enged el...
és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
EMLÉKEZÉS vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a EMLÉKEZÉS közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz
Az emlék tanít az emlék felemel , de ha nem teszel érte soha nem enged el...
és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
EMLÉKEZÉS vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a EMLÉKEZÉS közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz
Az emlék tanít az emlék felemel , de ha nem teszel érte soha nem enged el...
és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
EMLÉKEZÉS vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Kis türelmet...
Bejelentkezés
12 éve | Kovács Istvánné Mária Magdolna | 0 hozzászólás
Az emlékezet a leghosszabb betegség, mert annak az idő a gyógyszere.
Vannak emlékek, melyek újragondolva idővel megváltoznak az emberben.
Az emlékezet csodás ajándék. Segítségével a múlt sosem válik múlttá.
Bandukolok az emlékek romjai közt, és meg-megállok egy-egy képnél. Elgondolkodom. Vajon akkor, amikor megtörtént, miért voltam szomorú? Pedig szerettem. Úgy éreztem, meghalnék, ha elveszíteném. Szívemmel lelkem is összetörne, s csak tátongó üresség maradna mögötte. Továbbmegyek. Egy újabb foszlány a múltból. Színesebb, érzéssel telibb. Még most is érzem azokat az illatokat: friss erdei szellő keverve csobogó patakkal. Mélyet szippantok. Hova lett? Csupán orrfacsaró bűzt szagolok, egy eldübörgő teherautó nyomán. Tekintetem megpihen egy apró virágon. Kedves, apró élet. Nem öncélúan, de mások kedvében járva ringva ingadozik, majd hervad el. Emberek jönnek. Jönnek? Szinte futnak keresztül rajtam, és utánuk érzem parfümjeik töményen keveredő szagát. Nem, ez nem illat. Tüsszentek. Senki nem szól, csak suhannak mellettem árnyakként, fakó szemekkel, sápadtan, az aggódás felhőivel borítva be arcukat.
Ez is olyan volt, mint amikor gyerekként szembekötősdit játszott. Minden gyerek kipróbálta, milyen ,,vaknak" lenni. A ház egyik sarkából a másikba kellett eljutni bekötött szemmel. Persze mindenki rettentően humorosnak találta, ha az ember átesett egy zsámolyon vagy megbotlott a küszöbben a konyha és az ebédlő között. A játék arra volt jó, hogy az ember a saját kárán tanulja meg, mennyire kevéssé is emlékszik egy alapjában véve ismerős ház berendezésére, és hogy mennyivel többet jelent a látás, mint az emlékezet. A játék után pedig elgondolkodik az ember, hogy milyen is lehet az élet vakon.
Miért szereti? Ki tudja megmondani? Ő semmi esetre sem. Szereti és ez minden. Már megpróbálta nem szeretni, és akkor elemi erővel törtek fel lelkéből a gyerekkori emlékek, a száján érezte az első csók ízét, izmaiban az első ölelés izgalmát, s maga előtt látta Emőke zavart, kipirult arcát, amikor tízéves korában megesküdött, hogy a felesége lesz.
Az emlékek birodalmában minden relatív.
Jó emlékezni arra, amin keresztülmentünk. Az ilyen emlékezésben erő van mindig, és bizonyságtevés csüggedések ellen. S van benne bölcs tudása annak, ami emberi megpróbáltatások fölött magasan lebeg, és méltóságos tisztán. Isteni igazságnak. Mely abban áll, hogy élünk. Mégis élünk. És süt reánk a nap.
Az emlékezet. Az az életünk egyetlen mércéje. Ha nem emlékeznek ránk, az olyan, mintha nem is léteztünk volna. Miután meghalunk és örökre elfelejtenek, mondhatjuk, hogy talán meg sem történt az életünk. A boldogság és a bánat mind semmivé foszlik. És szeretnénk azt hinni, hogy ha nyomot hagyunk a világban, ha beírjuk a nevünket a történelembe, és minden eljövendő nemzedék hall majd rólunk, ha adunk valamit a világnak, ha a belünket is kidolgozzuk, vagy ha valami igazán különlegeset csinálunk - akár negatív értelemben is -, akkor halhatatlanná válhatunk.
Az otthoni emlékek, még ha nem is kellemesek, mindig ábrándozásra késztetik a szívet.
Lassan vánszorog ma minden perc,
érzem belülről, már mást ölelsz.
De tudom jól, ha a szerelem elszáll,
csak az emlékek élnek tovább.
A feledés átírt pergamen. Történik valami, és az elmosódott írásjegyek kiütnek az ámult emlékezés vonalközein.
Úgy élj, hogy visszanézhess. Ne haraggal, hanem örömmel forgathasd át emlékeidet, visszafelé. Nehogy sajnálkoznod kelljen... Okosan élj. De főleg: szépen. Gazdagon, ne a szó anyagi értelmében, hanem szellemeikben. Ahogy a vonuló vadak hagynak nyomot maguk után, úgy hagyj te is. Hogy rád találjanak, ha keresnek. Hogy rád találhasson, aki keres. Hogy ne felejtsék el a vonulásodat. Jeleket hagyj a világban, téged jelzőket. Gondolatokat, amelyek rád mutatnak. Emlékeket, bármilyen, csak markáns legyen... akkor jól éltél. Akkor éltél helyesen. Úgy élj, olyan megfontoltan, okosan és szépen, hogy még az elmúlás fájdalmát is eltakarja a jóleső emlékek felizzó melege. Úgy élj!
A boldog gondolatok boldoggá tesznek, de hirtelen - zsupsz, egy szempillantás alatt a rögeszmés aggódás mélyére zuhanok, és lőttek a boldog állapotomnak; aztán eszembe jut egy vérlázító emlék, amitől újra felmegy bennem a pumpa; majd az elmém úgy határoz, ez a megfelelő pillanat arra, hogy elkezdjem sajnálni magam, és erre azonnal megjelenik a magány érzete.
Mindig emlékezni fogok rá, hogy a szerelem a szabadság. Ez az a lecke, amelyet oly sok év után végre megtanultam. Ez az a lecke, amely száműzött, és ez az a lecke, amely most megszabadít.
Múló szép emlék,
Kezemben tartom még,
Hiszed vagy sem,
Nem adnám semmiért.
Nem töprengek azon, mi lesz, ha meghalok, és hogyan fognak emlékezni rám. Ez már az ő dolguk lesz, a többieké. Ha már meghaltam, ugyan kit érdekel? Engem nem.
Lángra kap itt minden virradat,
s fekete üszök lesz a hófehér madár.
A múlt csak káprázat,
törvénytelen itt az emlékezet.
Visszalopnék én, ha tudnék, minden órát,
De nincs erőm, hogy kiálljak még egy próbát.
Néha rám tör még az összes szép emlék,
De nélküled mind elhagyott ajándék.
Nem szeretek a múltra emlékezni. Nem is érdekel már. Sajnálom azokat az embereket, akik nem tudnak felejteni.
Az emlékezet természeténél fogva a múltba mutat. Csak arra jó, hogy megértsük, hogy kerültünk oda, ahol vagyunk. (...) Még ha fel is találnánk valami tökéletes egyenletet, amivel leírhatnánk a múltat, arra soha nem leszünk képesek, hogy a jövő egyenletét megalkossuk.
Az emlékezet az az ár, amit a saját személyiségünkért fizetünk, azért a kiváltságért, hogy saját belső önmagunkat megismerhessük; ez a győzelmeink és vereségeink ára is egyúttal.
Az emlékezet nem megbízható. Túlságosan ki van szolgáltatva az érzelmeinknek és a vágyainknak.
Miért nem voltam én jobb hozzád?
Erre válaszolni túl nehéz, s a magány úgy fáj...
Egyedül az emlék, ami bennem él, még mindig hallom csengő hangját.
Téged elfeledni túl nehéz, minden téged vár.
Az emlékezet hasonló a többszörösen exponált fényképhez. Az egyik esemény rárakódik a másikra, és lehetetlen a kettőt egymástól különválasztani. Minél idősebbek vagyunk, annál több ilyen többszörösen exponált emlékünk van. (...) Ahogy telnek az évek, gyűlnek a tapasztalataink, életünk kis történetei annál jobban eltorzulnak, és végül mindannyiunk története hamissá válik.
Valójában minden ember úgy érzi, hogy a gyermekkor valamilyen utópisztikusan jó időszak volt, és mindenki szeretne visszatérni a gyermekkorába. Még a halálos ágyukon fekvő öregemberek is nosztalgiával eltelve gondolnak vissza gyermekkorukra - az áldott gyermekkor szépségére, boldogságára, a virágokra, a pillangókra, az álmokra és a tündérmesékre. Gyermekkorában mindenki Csodaországban él - nem csak Alice, de mindenki más is. Ez az emlék mindenkit elkísér.
Immúnis lettem az érzékelésre, egyre több emlék és érzés tűnik el az életemből. Néha észbe kapok, hogy most valami mást reagáltam, mint ami ésszerű lett volna. (...) Már nem analizálok olyan élvezettel, nem figyelem az embereket, a körülöttem tomboló világot, nem tesz többé boldoggá egy illat vagy egy íz. Elfelejtettem rajongani.
Körülbástyáztam magam az emlékeimmel, és az emlékezés perceit nem osztottam meg senkivel. Míg mások pénzt, bélyeget, ritkaságokat, könyveket, vázákat, képeket gyűjtöttek vagy gyufacímkéket, én emlékeket.
Amikor az ember képzeletében egy szeretett lény vonásait igyekszik fölidézni, a múlt annyi emléke merül fel, hogy ezeken az emlékeken, mint könnyön át, csak homályosan látja őket.
|
|
E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu
Kommentáld!