A halál kérdéséhez szinte minden kultúra másként áll hozzá. Míg egyes helyeken hatalmas ünnepséget jelent a halott búcsúztatása, addig - főleg a nyugati világban - egy végtelenül szomorú és fájdalmas élményként jelenik meg az esemény egy ember, egy család életében. A temetés rituáléja kapcsán a legfontosabb dolog az elhunyt földi maradványainak végtisztessége és zavartalan örökléte. A világban azonban nemcsak a helyszűke miatt ássák ki halottakat egy bizonyos idő elteltével, de a számunkra kegyeletsértő tett másoknak szent és sérthetetlen hagyomány.

Ahol együtt esznek velük

Az indonéziai Sulawesi-szigeteken a toraja népcsoport nevéhez kötődik az egyik legbizarrabb temetkezési szokás, annak ellenére, hogy, bár nem túl régóta, de felvették a keresztény vallást - a szigeten egyedüliként. Ahhoz, hogy méltó elbúcsúztatásban legyen része a halottnak, sok pénzt és áldozati bivalyokat kell összegyűjteni. Minél tehetősebb a család, annál több állatot kell összeterelni, ám ez még így is hetekbe, sőt, hónapokba kerülhet. Ebben az időszakban az elhunytat az ebédlőasztalhoz ültetik le, oda, ahol mindig is ült, az étkezések során pedig ennek megfelelően naponta ételt is tesznek elé.

Az előkészületek után egy központi helyen színes forgatag búcsúztatja a távozót, a helyszínen megölt bivalyok húsát pedig szétosztják a jelenlévők között. A morbid szokások azonban ennyiben nem merültek ki, hiszen a holttesteket barlangokban helyezik el, a koporsók mellé pedig egy, az elhunyt ruháiba öltöztetett bábut helyeznek. Ennél már csak a csecsemősírok nyújtanak torokszorítóbb látványt, hiszen őket fák törzsébe temetik el, hogy lelkük így éljen tovább.

Megtáncoltatott halottak

Madagaszkár helyi lakosai rendkívül mélyen hívő emberek, és mindennél jobban tisztelik a szellemvilágot. Úgy tartják, ha bármire szükség van, a halott ősökkel kell beszélgetni, hiszen a szellemvilág a fizikai univerzumnál nagyobb befolyással bír. Úgy tartják, hogy a lélek addig nem hagyja el a testet, amíg az le nem bomlott.

Ez néhány évbe beletelik, ezért, mikor a bomlási folyamat már megtörtént, hét év után kiássák a maradványokat, színes anyagokba csavarják, és egy-két napos ceremónia keretein belül megtáncoltatják, megünnepelve azt, hogy az egykori családtag a mélységekig tisztelt szellemvilág tagja lett. Erre a második születésnapra a családtagok akár napokat is képesek gyalogolni, hogy részesei legyenek a halott-táncoltatásnak, vagy, ahogy a helyiek hívják, a famadihanának

Ahol kétszer temetnek

A melanéziai Trobriand-szigetek lakói bizarr hagyományt ápolnak az elhunyt rokonok végtisztességét illetően - kétszer temetnek. Először egy már-már teljesen kommersz szertartás keretén belül, egyéjszakás virrasztás után helyezik a földbe a maradványokat. Ez azonban nem a végső nyughelyét jelenti a halottnak, hiszen a test oszlását követően kiássák a csontokat, azokat megtisztogatják, kiszárítják, és különféle használati eszközöket készítenek belőlük, például kanalat vagy kisebb poharakat. Az elkészült eszközöket pedig a tenger irányába néző barlangokban helyezik el.

A Csend Tornyai

Dél- és Közép-Ázsia egyik jellemző vallása a zoroasztrianizmus, melynek gyökerei időszámításunk előtt 2000-ig, az indo-iráni vallásokig nyúlnak vissza.

A követők nem hisznek a reinkarnációban sem - úgy tartják, hogy az elhunyt teste tisztátalan, a hamvasztás és a hagyományos temetkezési formák révén pedig csak szennyezi a földet, ezért a városok szélén különös tornyokat emelnek, a Csend Tornyait.

A zoroasztiánusok szentírása ugyanis kötelezettségként fogalmazza meg a halottak oly módon való biztonságos elhelyezését, hogy az ne szennyezhesse a jó kialakulását, fejlődését. A holttesteket a torony tetejére helyezik, hogy a természet ereje, valamint a keselyűk pusztítsák el a testet. Miután a nap kifehérítette a csontokat, összegyűjtik azokat, és mészben feloldva helyezik a végső nyughelyre, hiszen a dögevők és a természet által megtisztított maradványok már nem tisztátalanok.