A temető üzenete

Krisztus nem akart a haláltól menekülni és minket se tudott volna semmi mással jobban megmenteni, mint éppen halálával. Így tehát az ő halála mindenki élete lett. November a keresztény középkor óta a halottak hónapja. Ezért érdemes néhány percre megállnunk és kissé elgondolkoznunk azon, vajon milyen szemmel nézzük a halált és a vele kapcsolatos jelenségeket. Ilyenkor érezzük, hogy hűvösebbek a reggelek, látjuk magunk előtt a fonnyadó, sárguló faleveleket. Ezek a novemberi képek figyelmeztetnek, hogy nem csak maga a természet, hanem az emberi élet átmeneti kísérője a halál. Ez a komor őszi hangulat, a természet öregedése rávezet bennünket életünk menetére, hogy elgondolkodjunk azon: megy az élet a maga feszített tempójával, és egyszer csak hirtelen megáll. Már nem lesz fontos a rohanás. A halál nem várja meg dolgaink rendezését, ezért nem csak a pillanattal kellene foglalkoznunk, amit megélünk, hanem közben arra is gondoljunk, hogy egyszer a lelkünket „elkérik”, s minden azon múlik, mit tudtunk a túlsó partra magunkkal vinni, ami maradandó és örök érték.

A földi élet az elcsendesedésnek, a gondolkodásnak, a meditálásnak, az értékelésnek helye és alkalma, hogy gondoljuk át a megtett utat, a megnyert lehetőséget, életünk sikereit, örömeit és kudarcait.  A hosszabb vagy rövidebb ideig tartó élet végén eljön az a pillanat, amikor csak egy cél lebeg szemünk előtt. Az út vége, a „hazaérkezés”. A temetőben valami befejeződik, de valami el is kezdődik. Így nézve nem kell legyőznünk a halált, az nem ellenség, amelytől menekülni kell, hanem inkább szembenéznünk kell vele. Ezért üzeni a temető csendje: hogy állsz az elszámolással? Üzeni, hogy nem végállomás, csak határállomás, ahonnan visszatérés nincs, de van útlevélvizsgálat és vámolás… Ez az üzenet mindenkire vonatkozik. Elsősorban azt üzeni, hogy elhunytjaink iránt kötelességeink vannak. Imádságos megemlékezés, emlékük hálás felidézése, sírhe­lyük ápolása, szembenézés a mulandóság tényével, hogy józanul és felelősen felkészüljünk a velük való találkozásra. Néha meglepetésszerűen bekövetkezik egy-egy hozzátartozónk halála. De ilyenkor is mintha magunkat siratnánk, a másik által hátrahagyott, betöltetlen űrt, azt, hogy egyedül maradtunk. Arra nem is gondolunk, hogy mi, akik még kaptunk egy kis időt, esélyt, józanodjunk ki a földi élet mámorából, és döbbenjünk rá arra, milyen nagy tétje van az életnek.

Mindenszentek, halottak napja minden távol levőt hazahív, hogy a szülőföldön nyugvó szeretteikkel lelki kapcsolatot felvéve kifejezzék kegyeletüket, hogy emlékezzenek a szeretteikkel eltöltött időre. De ilyenkor sem adhat az ember helyet a csüggedésnek, reménytelenségnek, mert igazi értelemben a lélek élete a földön túl is folytatódik.   

Ilyenkor sokan vagyunk a temetőben, mégis halálosan csend van. Az ajkak csak némán beszélnek: hol vagy, édesapám, édesanyám, hitvesem, testvérem, akinek annyit köszönhetek? A csend hatására mintha hallanánk hangjukat, látnánk mosolyukat.